– Amikor jeleztem, hogy interjút készítenék önnel, felcsillant a szeme, mondván, van, amiről beszélni. Miről mesélne szívesen, miről is szól Ferencz Kornélia élete?

– Annak ellenére, hogy nem vagyok pedagógus, az állandó tanításról. 1990 után, Zöld Ferencnek, a budapesti Akadémia Kiadó akkori igazgatójának a kezdeményezésére végeztük el Budapesten a Könyves iskolát. Ő sokat járt ide, és látta a lelkesedésünket, de azt is, hogy mennyire képzetlenek vagyunk a könyvszakmában. Ugyanakkor mi is láttuk Tiborral, a férjemmel, hogy akiket alkalmazunk, azokat is kell tanítani, ezért idehoztuk a magyarországi tanárokat, és képezték a munkatársakat, de voltak olyan kollégák is, akiket sikerült elküldeni a Könyves iskolába. Aztán ahogy telt az idő, egyre több kollégám ment el, és nyitott saját könyvesboltot. Ezt az elején nehezen viseltem, de egy idő után rájöttem, hogy nekem ez a dolgom. Mert az, hogy több mint tíz kolléga dolgozik más könyvesboltban, vagy nyitott saját könyvesboltot, azt igazolja, hogy sikerült a szakmából, a könyv, az olvasás szeretetéből valamit átadni. Ha egy ilyen kis városban megélünk egymás mellett, azt jelenti, hogy tanultak.

– Mindig is fontosak voltak a könyvek?

– Diákkoromban egyszer az osztályfőnököm megkérdezte, ki mi szeretne lenni. Én leírtam, hogy író – mindig is szerettem olvasni. A magyar szakos tanárnőm viszont azt mondta: író nem lehet, akinek gondja van a helyesírással. Mentve a helyzetet, hogy nem leszek író, de mégis kell valamit mondani, azt mondtam, hogy könyvekkel fogok foglalkozni. Akkor még erről nem is álmodhattam. Most, hogy kezdtem írogatni a Mária Rádió Magazinjába, döbbentem rá, hogy lassan beteljesedett a vágyam, mert nem lettem ugyan író, de ami bennem van, úgy tudom továbbadni, ha leírom. Érdekes, hogy leérettségiztem, és rá harminc évre jön ki belőlem mindaz, amit akartam, vagy szerettem volna gyerekkoromban. Az érettségi után az Állami Könyvterjesztőhöz kerültem, tíz évet dolgoztam ott, de hát az nem könyvkereskedés volt, hanem könyvterjesztés. Kamionszámra kaptuk az olyan könyveket, amelyeket csak egy jó könyvvel összecsomagolva tudtunk eladni. Pult alól árultunk. A román–magyar egyezmény keretében annyi magyarországi kiadású könyvet kaptunk, amennyit Romániától rendelt Magyarország. Erről akkor nem tudtunk. A 90-es években felvételiztem az ELTE könyvtár szakára, és a szakdolgozatomat a nem hivatásos könyvkiadás a diktatúra idején témában írtam. Akkor néztem utána és ismertem meg a hátteret.

– Említette korábban, hogy az önkéntes munka is része az életének. Feltételezem, ez a Mária Rádióval kapcsolható össze.

– Édesapám és édesanyám minden este együtt mondták el a rózsafüzért. Aztán édesanyám özvegyen, egyedül maradt, mi pedig beállítottuk neki otthon a Mária Rádiót, hogy tudja hallgatni. Édesanyám pedig lelkesen és örömmel újságolta, hogy milyen jó a rádió, és arra kért, hogy támogassam őket. Felhívtam a Mária Rádiót, és már az első telefonbeszélgetés során olyan melegséggel fogadtak, amire nem is számítottam. Valaki úgy fogalmazott, hogy a Mária Rádió a szeretet rádiója. Ezt éreztem én is. Aztán átállítottam az autóban is a rádiót, de eleinte, amikor a rózsafüzér kezdődött, kikapcsoltam. Időközben részt vettem egy medugorjei zarándokúton, a buszon mind a négy rózsafüzért elimádkoztuk, és egyszer csak éreztem, hogy ezt én is kell mondjam. Csoda az, hogy az én férjem sem volt egy rózsafüzérmondó, de ma már – Istennek legyen hála – reggel nem kelünk fel az ágyból, amíg együtt el nem mondjuk a reggeli imát. Ez ad erőt az egész naphoz. Teréz anya azt mondta, hogy akik együtt tudnak imádkozni, azok együtt is maradnak. Ez igaz a házaséletre, a közösségi életre, mert ha nem tudod imádkozóvá tenni a közösséget, akkor csak a pénz tartja össze, és az nem az igazi. Na így kerültem kapcsolatba a rádióval. Eleinte csak támogattam, majd kezdett tudatosulni bennem, hogy milyen sok emberen segít. Kiderült számomra, hogy még a tanyavilágban is mennyien hallgatják, és egyre nagyobb szükségét éreztem annak, hogy az emberekhez szóljunk. Két évvel ezelőtt fogalmazódott meg, hogy jó lenne Csíksomlyón is egy stúdiót létrehozni. Ekkor összeültek a ferences atyák, és kijelölték azt a házacskát, ahol van most a stúdió. Két év után már ott tartunk, hogy Nagyváradra is tudunk szerkesztett műsorokat küldeni. Rengeteg örömöm származik a rádiós munkából. Van, amikor úgy érzem, nem tudok menni, hiszen annyi dolgom van, de ha minden erőfeszítésemmel időt szánok arra, hogy a műsort megcsináljam, akkor az adott probléma megoldódik.

– Férje, Bencze Tibor is önkéntes a rádiónál.

– Tibor oroszlánrészt vállalt a csíksomlyói stúdió létrehozásában, amelyet 2010. december 8-án avattunk. Januárban viszont azt kérték a nagyváradiak, hogy szerdán reggel Csíksomlyóról sugározzuk a reggeli műsort fél héttől nyolcig. Én akkor azt mondtam Tibornak, hogy akkor vállalom a műsort, ha ő is jön velem. Aludt rá egyet-kettőt, ma már harmadik évébe lépett a stúdió, és mi készítjük a reggeli műsort. Szerdán reggel háromnegyed ötkor csörög az óra, ezen a reggelen a legnehezebb a felkelés, de ilyenkor végiggondolom, kik várják, hogy ébresszük őket, és ez ad erőt. Mi minden szerdán azzal kezdjük a műsort, hogy madárcsicsergést játszunk be. Sok madarat megfigyelünk, hiszen itt énekelnek körülöttünk. Van, akivel nem is férünk meg, a rozsdafarkú például haragszik ránk, ha kint kávézunk, veszekszik velünk…

– Távol a város zajától, a tanyavilágban, Kalibáskőn élnek, van itt madárcsicsergés…

– Én csak így tudom elviselni a város zaját. Sokszor sok megpróbáltatás ér engem is, de az itteni környezet felüdülés számomra. Itt nap mint nap rá lehet csodálkozni a szépségre, az isteni teremtésre.

– A könyvek, a Mária Rádió, a kalibáskői tanyavilág mind közel áll a lelkéhez. De ha szétnézek, látom, szereti a régiségeket, a virágokat.

– Azért kezdtem gyűjteni a régi fotókat, hogy megmentsem. Van rá példa, hogy eladják a könyveket, de még a régi, családi képeket sem őrzik meg, hanem kidobnák. Elsősorban ezek megmentéséért kezdtem gyűjteni, ma már rengeteg régi, családi fényképem van. Sajnálom azt a családot, amelynek semmit sem jelentenek ezek a felvételek. Csodálom is a régi tárgyakat, látszik, hogy abba a lelküket is beletették a készítőik. A virágok szeretetét pedig édesanyámtól örököltem. Egész nyáron olyan az udvara, mint az édenkert.

– Önt hallgatva, úgy érzem, az életében minden a helyén van.

– Ez csak imával sikerül. Minden mögött ott kell legyen az ima, az Istenben való bizalom. Ebben a válságos világban én már régen bezárhattam volna a boltot, és árulhatnék valami mást, ami lehet, hogy pénzt hoz, de nem érezném az elégtételt. Azt keresem, hogy lehet talpon maradni. Zarándokútjaimról hazatérve sok embernek segítettem a kegytárgyakkal, azért is kezdtem árusítani a kegytárgyakat, mert azok a könyv mellett is megférnek.

– Vannak-e dédelgetett álmai?

– Ahova el szerettem volna jutni, oda eljutottam. Viszont a férjemmel azt mondtuk, többet nem megyünk messzi tájakra, amíg nem voltunk Herkulesfürdőn. De nekem még van egy álmom: minél több gyereket visszavezetni a könyvek világába. Ha nem tévézünk, és kevesebbet ülünk számítógép előtt, akkor van idő olvasni. Itt, ahol most ülök, ez az olvasó sarkam. Innen kilátok a hegyre, itt vannak körülöttem a kedvenc könyveim, vasárnap hazajövök a szentmiséről, megebédelünk, és utána elvonulok ide. Ezekből a könyvekből kapok feltöltődést. A Mária Rádiónál is próbáljuk a gyerekeket a meseolvasásra szoktatni, ezt a célt szolgálja a könyvüzletben a Mesedélelőtt is. Én úgy érzem, nemzetünket az mentheti meg, ha az értékre figyel, és nem a bóvlira. Ebben, a tanulásban látom a felemelkedést.